Részletek A Szürke meggyilkolása című fejezetből:

[…] Több alvásra lett volna szükségem, és éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. Anyámnak nem mertem megírni a történteket. […]
A tornatanár, aki a II. világháborúban vadászrepülőként szolgált, azt mondta nekem:
„Minden harcot végig kell harcolni, fiam! Nem adhatod fel! Ezt jól kell tudnod, és meg kell értened! Gondolj arra, hogy egyszer talán majd ez az időszak fog átsegíteni ennél sokkal keményebb dolgokon!” Kedveltem és tiszteltem ezt a tanárt, de igazi barátaim nem voltak, mert nekem a barátságokra nem jutott idő. […]
Volt egy csodálatos és hatalmas disznónk, a Szürke. Egyszerűen csak Szürkének hívtuk.
Ő ismerte fel, hogy nekem is szeretetre van szükségem, és mindig odajött hozzám az udvaron. Kövér, száraz, sáros vállát a térdeimhez dörzsölgette. Ahogy jöttében cammogott felém, fel-fel nézett az arcomra, és kedvesen, halkan, ütemesen röfögött. Ezzel intézte a viszonzást, mert ilyenkor mindig meg kellett vakarni a homlokát a két szeme között. Ezt nagyon szerette és igényelte. A vakarás kezdetekor mindig azonnal becsukta a szemeit, és felfelé nyomta a fejét. Jó kövér hízó volt már, különlegesen erős és nagytermetű. Kizárólag azért hizlalták, hogy megöljék és megegyék. Ő ezt persze nem tudta, és a falusi világ trágyaillatában szinte egyfolytában örömmámorban röfögött. Szürke a barátom volt.[…]
Én sem gondoltam arra a napra… számomra olyan távolinak tűnt… nem is foglalkoztatott a gondolat. Gyermekkorban még olyan lassan telik idő.
[…]
Aztán egyszer, egy hideg téli vasárnapon eljött a disznóölés napja. Az ismerősök és rokonok már pirkadatkor érkeztek, és rengeteg pálinkát ittak. Az az ember volt a böllér, aki engem megvert. Én az etetéssel voltam elfoglalva, és hallottam, hogy mindenen röhögnek. Aztán távolról néztem, ahogy az ólból kiengedik a Szürkét. Szemem könnybe lábadt, nagyon sajnáltam őt, a barátomat. A böllér kezében fényes kés volt, egy másiknál barna vejling a vérnek. Ahogy szegény kijött az ólból, mindjárt négyen ugrottak rá, de a Szürkét nem sikerült rendesen ledönteni a lábáról. Észrevette végzetes helyzetét, megérezhette, hogy meg akarják ölni. Erőt adott neki a félelem, és támadóit lerázva magáról, visítva szaladt körbe-körbe a havas udvaron.
Végül saját óljában keresett menedéket. Farral a sötét ól egyik sarkába hátrált. Odaszorult és egész testében remegett. Láttam, ahogy fejét feltartotta, és szemeiben zöld parázsként sziporkázott a rémület.
A parasztok hangosan káromkodtak és ordítoztak, de nem mertek bemenni hozzá. A Szürke nem jött ki, pedig az akol felől, a palánkon áthajolva két vasvillával is szurkálták a hátát.
Aztán egyszer csak azt mondták, hogy:
–Majd a gyerek kihívja!
–Én nem! Én nem! – sikítottam, és sírva hátráltam.
Aztán a böllér jelent meg. Mintha valami ködfátylon át láttam volna, egyszer csak ott állt előttem. Nagyon közelrõl láttam ráncos, barna pofáját. Éreztem lehelete bűzét. Lebénulva, dermedten meredtek szemeim hiányos, undorító, sárga fogazatára. Ordító szavai szinte visszhangként értek a tudatomig, hangja az agyamban kulminált. Ott volt kezében a vastag, fekete, bőr hajtószár, rajta a két rézcsattal.
–Na?! Kihívod vagy nem hívod ki!?
Én sikítottam, hogy „Nem hívom! Nem hívom!”, de akkor irtózatos erővel kétszer végigvert rajtam a rézcsatos szíjjal.
–Kihívom… kihívom… – mondtam.
Akkor odamentem az ólhoz – mert még kialakulatlan, gyermeki jellemem volt –, és azt mondtam:
–Szürke… Szürke… gyere ki, édes kis kucukám, gyere ki! Szürke neh… neh… neh… …Szürke…
És akkor kijött a Szürke. Odajött hozzám, rám nézett, és úgy röfögött… Felemelte a fejét, és én megvakartam a két szeme között. Amikor lecsukta a szemeit, egy kampósbottal átnyúltak a hasa alatt az első lábához, azt visszahúzva fellökték, és azonnal a nyakába szúrtak.
Rögtön többen rátérdeltek, és én láttam, hogy a barna vejlingbe, melynek a belseje szürkéskék volt fehér erezettel, hogyan bugyog a Szürke vére ütemesen, sötét pirosan, egyre gyengébben. […]

Részletek A palóc smasszer című fejezetből:

[…]–Mi tudjuk, hogy alá fogja írni! – mondta valamelyik szakember.
A hangokat duplán, szinte visszhangszerűen érzékeltem… Milyen furcsa a hangokat így hallani. Ilyesmi mintha már történt volna velem, …valamikor …talán az előző életemben.
Láttam, hogy a társamat kivezetik a helyiségből. Egyértelművé vált számomra tehát, hogy most már csak velem fognak foglalkozni, mert a benzinkutas ügyéhez az én vallomásomra van szükségük. Az asztalnál álltak, és suttogtak.
Két kezemmel erősen kapaszkodtam a szék ülésébe, mert nagyon szédültem. Arcom és fejem nagyon fájt az ütéstől. Számból lenyeltem a vért. Tudtam – és vállaltam –, hogy ezek most agyon fognak verni. Azt, hogy aláírjam a jegyzőkönyvüket, gondolatban végleg elutasítottam.
De …újra ez a visszhang … egyre erősebben, …és ekkor élethű hallucinációim támadtak. Mintha Anyám hangját hallottam volna a messze múltból, teljesen élethűen, de halkan és szaggatottan: „…Tisztesség és bátorság vezérelje életedet…” Aztán kristálytisztán láttam magam előtt a vastag fekete hajtószárat a két fényes rézcsattal. Egy pillanatra éreztem a rokon bűzös leheletét, és eszembe jutott gyermekkori árulásom: a Szürke.
Nem fogják elérni nálam, … és ezt komolyan is gondoltam. […]

Részletek A sors által kijelölt út című fejezetből:

[…] Egy tiszt, akinek elöl több arany foga volt, rossz magyarsággal kérdezte:

– Hova, hova mész madzsar?

Mi mondtuk, hogy „kartocska, krumpli, kusáj a családnak, mamuska, gyétyi…”. Ideges félelmünkben ennyire futotta néhány évi iskolai kötelező orosz nyelvtanulás után. Aztán betereltek bennünket a Gellért szálló előtt álló fedett, üvegezett villamosmegállóba, ahol már vagy húsz ember volt bezsúfolva. A nyitott rész előtt katonák álltak, kézben tartott géppisztolyokkal. Egy idő múlva csukott, „csőrös” ZIL teherautó érkezett, amivel átszállítottak bennünket az általuk már elfoglalt Budaörsi úti Petőfi laktanyába. […]

[…] Az ajtó becsukódott. Csend maradt a teremben és halálfélelem, amikor hallottuk társaink távolodó lépteit és az orosz parancsszavakat. Félóra telhetett el, mikor ismét nyílt az ajtó, és a sebesült orosz tiszt kampós botjával lassan mutogatva újabb tíz embert – köztük engem is – kiválasztott. A folyosón sorba állítottak bennünket. A sor elé és mögé egy-egy katona állt.

– Davaj! – mondták. – Igyi! Igyi! – és a vállunknál fogva a kijárat felé lökdöstek.

Az udvaron, közvetlenül a bejáratnál kis ponyvás csapatszállító GAZ teherautó állt. Intettek, hogy másszunk föl. Leültünk a rögzített fapadokra. Utoljára négy fegyveres katona lépett fel hátul, majd nagy csattanással felcsukták a plató hátsó oldalát. Amikor a jármű elindult, félelmünkben a fogunk vacogott, mert szinte biztosak voltunk benne, hogy most a kivégzésünk színhelyére visznek. A szökés lehetőségét latolgattam, de azonnal beláttam, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Anyámra gondoltam és a fájdalomra, melyet egész életében hordozni fog miattam. […]

[…] Halálomig nem tudom elfelejteni közülük az egyiket, aki nem is ült a széken, hanem csak az egyik kezével kapaszkodott benne. Tulajdonképpen félig térdelt, félig feküdt, és véres arcán keresztül hangosan szörcsögve vette a levegőt. Télikabátja alól a kőpadlón egymástól talán kétarasznyira, külön csíkokban folyt a vér és a vizelet. […]

[…] Hatalmas áramütésként ért, mikor az egyik ajtó kinyílt, és egy rendőr ujjával rám mutatva így szólt:

–Na, gyerünk befelé!

Részletek A megtorlás gyakorlata című fejezetből:

[…] – Ná, idefigyeljen! Ez itten nem leánynevelő intézet, hánem nyákkendőüzem!… Megértette?

Nyomban mosolygott is nyilván saját találmányú morbid viccén, mely egyértelműen a halálos ítéletekre vonatkozott, és – mint ez később kiderült – többnyire fedte is a valóságot. Aztán így folytatta:

– Itt mágá csák jelenthet, kérhet, de nem pofázhát! Á villány mindig ég éjjel-náppál. Leűnyi az ágyrá csak evésné szábád! Egyébként egész nap ányi köll! Tákárodó este tízkó ván, ázt, há netálán nem viszik kihállgátásrá, ákkó léfekhet! Csák hányátt lehet fekünnyi, ódált fordúnyi nem szábád, mind á két kéz kinn á pokrócon! Megértette? Reggel ötkó ván ébresztő, áztán sétá, á többit májd meglássa! Áztán visekennyi ám, mer nem vágyok egy mimózá gyerek!

A gumibotot most a kis bőrszíjon pörgetve így folytatta monológját:

– Já, és még válámi! Mostántól kezdve á mágá neve: 56.726-os számú őrizetes. […]

Részletek A pokol tornácán című fejezetből:

[…] Most pedig szépen ír egy tíz oldalas önéletrajzot, mely kizárólag 1956. október huszonharmadika és november hetedike közötti időszakra vonatkozik! Javaslom, hogy csak az igazat írja, mert mi sok mindent tudunk magáról! Aztán majd meglátjuk, mit tudunk kezdeni magával. Együtt tudunk-e működni – és itt minden átmenet nélkül erősen felemelte a hangját, és szinte ordította –, vagy meg fog dögleni!!!

[…] – Tíz nap sötétzárkát kapott! Na, itt még egyszer jobbra, aztán megint le a lépcsőn! […]

Az alagsorban (vagy a pincében?) gyéren világított folyosó, dohos, nyirkos falak, valaha fehérre meszelt, omladozó vakolat. Néhány centis víztócsába léptem, majd egy szűk, levegőtlen cellába, ahol egy falról lehajtott deszkapriccs volt. Levették a bilincsemet, majd egy pokrócot dobtak be, és eloltották a villanyt. Távolodó csizmás lépteiket még hallottam, aztán dermedt csend és szurokfekete sötétség borult rám. Tapogatózva felmásztam a deszkapriccsre, mert a padlón is víz volt. Reszketve bugyoláltam be magam az egy szál pokrócba. Nem tudom, hány óra telhetett el, majd megint a csizmák lépteinek zaja hallatszott. Semmi beszéd. Megálltak a zárka előtt. Amikor kívülről felgyújtották a villanyt, felfigyeltem az aljzatvíz surrogására, mert egy patkány átrohant felém, az ágyam alá. Kinyílt a vasajtó, és az egyik rendőr egy csajka vizet adott be.

– Kérem tisztelettel, törzs úr… és a vacsorám?

– Nincs vacsora! Minden nap egy csajka víz, kaja csak minden másnap! A vízre vigyázzon, ki ne ömöljön, mert akkor ihat a patkányokéból! A küblibe szarhat, tíz nap múlva viheti ki. Panasz, kérelem nincs, nehogy eszibe jusson a vasajtón dörömbölni, vagy ordítozni, mert azt mi könnyen lerendezzük. …Volt már ilyen. […]

Részletek a Palóc smasszer című fejezetből:

[…]­ Mi tudjuk, hogy alá fogja írni! – mondta valamelyik szakember.

A hangokat duplán, szinte visszhangszerűen érzékeltem… Milyen furcsa a hangokat így hallani. Ilyesmi mintha már történt volna velem, …valamikor …talán az előző életemben. Láttam, hogy a társamat kivezetik a helyiségből. Egyértelművé vált számomra tehát, hogy most már csak velem fognak foglalkozni, mert a benzinkutas ügyéhez az én vallomásomra van szükségük. Az asztalnál álltak, és suttogtak. […] Két kezemmel erősen kapaszkodtam a szék ülésébe, mert nagyon szédültem. Arcom és fejem nagyon fájt az ütéstől. Számból lenyeltem a vért. Tudtam – és vállaltam –, hogy ezek most agyon fognak verni. Azt, hogy aláírjam a jegyzőkönyvüket, gondolatban végleg elutasítottam. […]

– Há nágyon átvérezne á lepedő, kopogjon ki! Kicseréjjük. Hónáp még én leszek, de májd szólok á váltótársámnák, hogy mágánák hónap után se kőjjön májd állnyi. Ázt máskó ne legyen ilyen hülye!

Talán egy-két óra múlva bal kézzel, ahogy feküdtem, fejemen meglazítottam a véres lepedőt. Jobb karom ugyanis nem működött, nem bírtam megemelni. Megrázó volt a felismerés, amikor az arcomat kezdtem tapogatni. Az orrom gerincvonalán néhány milliméter magas, éles, hegyes csont állt ki, melyet ujjammal reflexszerűen visszanyomtam a bőr alá. A számba próbáltam nyúlni, a véres nyál a nyakamba folyt. […]…észrevettem, hogy a jobb oldali szememmel semmit sem látok. Az a tudat, hogy a jobb szememre megvakítottak, soha el nem múló gyűlöletet ébresztett bennem. Tehetetlen dühömben és állapotomban, ott a kavicsos betonpadlón fekve, letartóztatásom óta először sírva fakadtam. […]

– Ábbáhágynyi á nyivákolást! Má mégmontám, hogy ez nem leánynevelő intézet, hanem nyákkendőüzem! Béfogom mingyá ám á pofáját, há nem hággyá ábbá ezt á siválkodást! Rongy mágá? Férfi mágá? Légyén égy kicsit erősebb, mer így meg fog döglenyi!

Kiment a zárkából, és hamarosan egy tiszta lepedővel tért vissza.

– De főtörzs úr… főtörzs úr…, megvakítottak… nem látok a jobb szememre! Nem látok vele… nem látok semmit…

Akkor odajött hozzám, durva hüvelykujjaival szétfeszítette a teljesen bedagadt és összeszorult szemhéjakat, és ezt mondta:

– Á szeme be ván dágádvá… Úgy látom á szémgolyójá csák véres,… nincsen kifolyvá. Rendbe fog gyünni, meggyógyul! De ez úgyis csák ákkó érdekes, há nem ákásztyák fől! […]

Részletek A Nagy Ignác utcai előzetes fogház című fejezetből:

[…]A cellatársaink közül halálra ítélteket a tárgyalás után nem hozták vissza hozzánk, hanem a fegyőr jelent meg egyedül az ajtóban, és szenvtelen arccal halkan beszólt: „Adják ki a ruháit és a cuccát!”

Halálos csend maradt ilyenkor a zárkában. A „cuccát” kiadtuk szegénynek. A smasszer minden ilyen esetben a nyaka előtt lassan elhúzott, félkör alakú mozdulatot tett hüvelykujjával. Ott töltött időm során, 1958-ban és ’59-ben így kellett elbúcsúznom felejthetetlen barátomtól, Fáncsik Györgytől, valamint Farkas Sándortól, Kósa Páltól, Novák Károlytól, Szilágyi Lászlótól és Horváth Róbert vájártanulótól is, aki egyébként nálam egy évvel fiatalabb volt, és Mansfeld Péterrel volt egyidős. […]

Részletek a Zendülés című fejezetből:

[…] Ahogy mentünk le a lépcsőkön, a lépcsőfordulókban egy-egy szürke egyenruhás, tányérsapkás börtönőr állt, kezükben géppisztoly.

[…] Lépkedtünk tehát lefelé, és sapkámat szorgalmasan emelgetve ötméterenként üdvözöltem fogvatartóimat. Ám az egyik lépcsőfordulóban, mikor sapkámat megemeltem, az őr valószínűleg félrenézhetett, mert utánam lépett, és hátulról tenyérrel a nyakamra csapott.

– Majd megtanítalak én téged a tiszteletre, hogy levedd előttem a sapkádat! – kiabálta. Az ütés alig ért utol, de a sapkám leesett a fejemről. Hirtelen megálltam, és reflexszerűen visszafordulva, a két embersor között gyorsan lehajolva visszanyúltam leesett sapkámért. Ám ebben a pillanatban különös dolog történt. Az őr valószínűleg félreérthette a mozdulatomat, mert azonnal hátraugrott, kibiztosította a géppisztolyát, rám fogta, és hangosan ordított: „Állj! Állj! Állj!”. A többi őr, aki nem látta pontosan, mi történt, szintén álljt parancsolt. Miközben a fegyvert folyamatosan rám irányította, két másik fegyőr a földre tepert, hátra csavarta és megbilincselte a kezemet. Aztán több helyről is hallatszott: „Hátra arc! Hátra arc! Vissza a zárkákba! Indulj”.

A rengeteg ember viszont nem indult, hanem elkezdtek a lábukkal csoszogni, majd dobogni, és bekiabálások is hallatszottak. Aztán nagy nehezen mégis elindult a tömeg, és a smasszerek őrült ordítozása közben a foglyok lassan visszamentek a zárkákba. Aznap nem volt séta. Engem a nevelőtiszthez vittek, ahol kihallgattak. Én az igazat mondtam az üggyel kapcsolatban. A nevelőtiszt egy századosi rangban levő férfi volt. Nyugodtan végighallgatott, majd a következőket mondta:

– Rendben van, elhiszem. Hiszen mindenki tévedhet. Mindazonáltal most zendülésért kap négy hónap összkedvezmény-elvonást és egy óra kurtavasat. Végrehajtani!

Ahogy az irodából elvezettek, az ajtó felett bekeretezett kis táblát vettem észre, melyen ez állt: „Az ellenséget ne csak őrizd, gyűlöld is!”

Részletek a Walter és az utánpótlás című fejezetből:

[…] Az ügyeletes tiszt felvette a személyi adataimat, majd két rendőr az első emeleten levő egyik üres szobába kísért. Kívülről kulcsra zárták az ajtót és elmentek. A teljesen üres, bútor nélküli helyiség most eddigi életem legborzalmasabb éjszakájának emlékét idézte fel bennem. Túlságosan kiszolgáltatottnak, elesettnek és fizikailag is túl gyengének éreztem magam. Ahogy egyedül, reszkető lábakkal álltam a helyiségben, önkéntelenül is saját eddigi sikertelen, űzött és nyomorult sorsomat mérlegeltem. Fásult, egyhangú, szürke keserűség kerített hatalmába. Egy szakadék szélén álltam, melyen túl már csak a teljes önfeladás sötéten örvénylő mélysége volt. Erőt gyűjtve, tudatosan hőköltem hátra innen, mert abban a percben is hinnem kellett, hogy zord utam közben egyszer csak még jó időben kisüt majd a nap.

A folyosó felől lépések zaját hallottam. Kinyílt az ajtó, és három fiatal srácot engedtek be. A rendőrök ránk csukták az ajtót. Úgy láttam, hogy a fiúk nálam valamivel fiatalabbak voltak. Ahogy elnéztem őket, legfeljebb tizenkilenc évesek lehettek. Kezeik hátul.

–  Titeket is most hoztak be? – kérdeztem a kékszeműt.

– Igen! – válaszolták mind a hárman szinte egyszerre, és a hátuk mögül elővették a gumibotokat. Bár rendőrtiszti iskolásként ezúttal még csak gyakoroltak, hangosan uszítva egymást, mégis elég jól összevertek.

Összegörnyedve, meszes, kék munkaruhámban hangosan nyögve feküdtem a padlón.

Kielégült, győztes mosoly volt az arcukon.

Részletek a könyv Előszavából:

[…] Ma úgy látom, hogy a magyar fiatalság magával hozott jó erkölcsét bizonyos erők tudatosan, szinte észrevétlenül, alattomos, sunyi módszerekkel igyekeznek megrontani, hogy az ily módon kitermelt puhább, kezelhetőbb, téves erkölcsi értékrenddel bíró tömeg akaratát majd saját hatalmuk fenntartása érdekében a médián keresztül tetszés szerint tudják manipulálni. Módszerük része a hazafiság eszméjének háttérbe szorítása, sőt, feladása. Ne magyarkodjunk tehát! – mondják.

[…] 1989-ben egyik napról a másikra, negyvenévnyi szocialista munkaverseny után a nép, mely a kommunista államgépezet erőszakpallosával a feje felett vérrel és verejtékkel épített fel egy vesztes világháború utáni új Magyarországot, gyárakat, üzemeket és számos szociális létesítményt, most csak úgy – a beidegződött félelem szerinti cselekvéssel – gáláns lehetőséget nyújtott arra, hogy ezt az országnyi vagyont tulajdonjogilag a volt pártfunkcionáriusok és családjaik kaparinthassák meg. […] Az a párt, amely több mint negyven éven keresztül idegen fegyverek védőernyője alatt élvezte a népünk feletti hatalom gyakorlását, kapcsolatok és pártbéli összefonódások révén bűnös konspirációval el tudta érni, hogy korábbi hatalmát ily módon gazdasági hatalommá mentse át.

[…] Ma már ott tartunk, hogy a gyilkosok jogutódai és elvbarátai teátrális külsőségek között a Kozma utcai Új köztemetőben álszent módon koszorúkat helyeznek el áldozataik sírjain. Fájó szívvel látom, hogy a volt Kádár-rendszer mai haszonélvezői ellopják, átalakítják, megszelídítik, elhallgatják forradalmunk igaz történetét. Már csak arra várnak, hogy a hiteles tanúk kihaljanak, és akkor olyan történelmet írnak, amilyet akarnak. Akkor majd gyermekeink és unokáink egészen kis koruktól kezdve azt a „történelmet” fogják tanulni. […]